2013. május 30., csütörtök

teljes egyetértés...

 
Több dolog is eszembe jutott a képpel kapcsolatban.
De mégis oda jutottam, hogy teljesen meg tudom érteni Ronaldót. :)
Valószínűleg olyan messze vagyok az igazságtól mint ide a Fly Emirates.
(Anyám, na ott aztán lehet lóvé)
De egy biztos...
Én is szívesen nézegetném Ramos mezét...

2013. május 28., kedd

Mert már régen jöttem zenével...

Valljuk be a szöveghez nem kellett túl sok kreativitás.
Ez a szám élő példa arra, hogy pár sorból is lehet szerethető és sokat mondó dalt faragni.
A klip pedig...
(Figyelem)
Egyszerűen, szívszorítóan tökéletes.
Nem elvett a lényeghez hanem adott hozzá és ezért imádom annyira.


2013. május 23., csütörtök

Még egy kis türelmet...

Akik olvassák történetes blogom, tudják, hogy nem mostanában sikerült frisselnem. Ennek többek között az időhiány volt az oka, és az, hogy egészen más kavargott a fejembe. Ezt egy  rövid történetben kiírtam magamból és ezt most meg is osztom veletek.
Nem kötelező elolvasni, de ha mégis megteszed azt nagyon köszönöm és örülök neki.
Focistáktól és hírességektől mentesen, csak úgy egyszerűen. :)
A címe pedig:

A remény ára

Az utcán állok egyedül. Az emberek azt hinnék az eget bámulom, pedig csak az előttem magasodó épületet mérem végig az alaptól az utolsó emeletig újra és újra. El sem hiszem, hogy elérkezett ez a nap és ma végre hivatalosan is átadják a város legmodernebb irodaépületét. Mi pedig végre pihenhetünk.
Igaz nem az én érdemem, de sokat dolgoztam a közel 150 méter magas épület belső értékein, amik innen kintről nem látszanak. És emellett minden lehetséges módon támogattam a páromat, Kevint, akinek ez volt az első komoly megbízása, és tudtam, hogy ezzel beindul a karrierje. Szívből örültem neki és cseppet sem bántam, hogy az enyém most kicsit háttérbe szorul.
Mosolygok, mikor kilép az ajtón, Ethannel az oldalán. Gondterheltnek látszik, de úgy vélem ez csak az esti fogadás miatt lehet. Nem szeret puccos helyekre járni, pláne nem kiöltözni, de ez az Ő estéje és illő megjelennie. 
- Hé, Nina! Látom még mindig nem tudsz betelni vele. - Áll mellém Ethan és ő is felbámul az épület tetejére.
- Dehogy, csak hibát keresek. - Nevetek.
- És, találtál?
- Nem, minden tökéletes. - Ezeket a szavakat Kevinnek intéztem, aki a jókedv legapróbb jele nélkül mered a mellettem álló férfiara. - Minden rendben? - Kérdezem és kezemet az övére teszem, amivel sikerül magamra vonni figyelmét. Megfogja, megszorítja, de nem válaszol.
- Figyelj édes, nekem most el kell intéznem pár dolgot, később majd beszélünk. - Csókot nyom az ajkamra, ami bár gyors mégis furcsán hosszúnak, könyörgőnek és bocsánatkérőnek tűnik. Sokáig nézem még távolodó alakját és azon gondolkodom mi rághatja. A műszaki átadás alig pár órája ért véget és a küldöttség mindent rendben talált.
- Mi van vele? - Kérdezem Ethant.
- Csak aggódik az este miatt. - Feleli és a válasz megnyugtat. Ethant évek óta ismerem, de csak az elmúlt pár hónapban kerültünk egymáshoz közelebb és ez idő alatt kialakult közöttünk egyfajta barátság. Szembe fordulok vele.
- Azt hiszem még nem mondtam, de rettenetesen hálás vagyok azért, amit érte tettél. Köszönöm.
- Ugyan, Nina. - Legyint.
Ethan jó barát, vicces, rendes és amellett, hogy úszkált a pénzbe, szerény. Segít ahol kell. Úgy, hogy cserébe csak száz százalékos munkát várt el. Ezt az építkezést eredetileg Ő kapta, de átadta Kevinnek, hogy vezényelje le. Rengeteget segített neki abban, hogy a továbbiakban a maga ura lehessen, hogy ezzel a keresettel megalapozza a leendő cége jövőjét. Ethan a szakmájában, harminc éves kora ellenére, igen elismert és a hozzá hasonló, idősebb vállalkozók, nem értik miért nevel konkurenciát. Szerinte azonban a mondás, hogy minden kezdet nehéz helyén való ugyan, de nem pontos. Valóban nehéz elkezdeni, de egy új céget fenntartani még annál is nehezebb és nem is mindenkinek sikerül. Kevinben látott valamit, ezért vette a szárnyai alá.
- Tényleg köszönöm.
- Inkább együnk valamit, még mielőtt az egekig magasztalnál.
- Erre nem mondhatok nemet. - És kezem a hasamra csúsztattam. Egész eddig fel sem tűnt mennyire éhes vagyok.

***

- És mi a terv a jövőre nézve? - Kérdezi már az étterembe.
- Nem tudom. Kevin annyira titokzatos. Nem mond semmit. És ez annyira idegesítő, de persze izgatott is vagyok, mert lehet valami meglepetéssel készül.
- Minek örülnél? - Kérdezi és leteszi az evőeszközt. Teljesen rám figyel, ami fura, de ugyanakkor jól esik, mert az utóbbi időbe majdnem minden mondandómat meg kellett ismételnem.
- Hát, azt hiszem egy kis nyugalomnak. Nem vágyok nagy utazásra vagy ilyesmi, csak egy kicsit távol szeretnék lenni ettől a nyüzsgéstől. És te?
- Én? Ó nekem továbbra is a munka marad.
- Mániákus vagy. Néha kikapcsolódhatnál.
- Nincs kivel és már elég időt töltöttem egyedül. Inkább maradok a munkánál.
- Vagy inkább ideje lenne keresned egy barátnőt.
- Majd Nina, majd. Most nincs rá időm.
- Ethen mégis mire vársz? A szerelem nem fog egy munkaterületen az öledbe esni. - Fakadok ki, de rögtön szabadkozni kezdek. - Ne haragudj, semmi közöm hozzá. Én csak... Kár lenne érted.
- Ne szabadkozz. - Mosolyog. - Szóval kár lenne értem?
- Mindig megfogod a lényeget. - Nevetek és Ő velem nevet.
Jól érzem magam itt, a világban és nem gondolok arra mi lesz holnap. Este Kevin elismerést kap és én ott állok majd mellette, ahogy mindvégig tettem.

***

Később egy 'este látjuk egymást'-tal elválnak útjaink és ki-ki a saját autójával haza vezet.
Kevin a nappaliba ül, mikor belépek a közösen bérelt lakásba, amit azért vettünk ki, hogy közelebb legyünk az építkezéshez. Azt se tudom maradunk-e, vagy haza költözünk. Nem tudom mik a tervei a jövőre nézve. Mikor előre nézek annyira sötét minden, hogy félek akár egy lépést is tenni.
- Szia! Ettél? - Kérdem és a hűtőhöz megyek. Bűntudatom támad.
- Nem.
- Éhes vagy? Főzök valamit. Nem tudtam, hogy itthon leszel.
- Tudom, ne haragudj. - Mondja és erre megállok. Becsukom a hűtő ajtót és ránézek. Valami nincs rendbe, nekem kellene bocsánatot kérnem.
- Minden rendben? - Kérdezem, miközben odamegyek hozzá. A konyha és a nappali közti távolság mindössze öt lépés én mégis úgy érzem, mintha fényévekre lenne. Becsukom a szemem és igyekszem elűzni ezt a gondolatot.
- Ülj le Nina, beszélnünk kell. - Remegni kezdek. Ez nem az a mondat, amit hallani szeretnél. Pláne nem akkor, ha azt hiszed minden rendben van körülötted. Engedelmeskedek. Nem szólok. Nem tudom mit mondhatnék. Várok. Hosszú másodperceket. - Nézd, azt hiszem nem mehet ez így tovább. Sajnálom, hogy idáig húztam. Önző módon kihasználtam, hogy mellettem voltál, hogy támogattál, azért is nem mondtam el előbb. - A szívem már a torkomba dobog és egyre mélyebben veszem a levegőt. A nyugalom, amit mellette éreztem elpárolog belőlem. Súlyos szavak készülik elhagyni száját és érzem mennyire gyenge vagyok hozzá. - Tudnod kell, hogy szeretlek, de... De már rég nem úgy, ahogy férfi szeret egy nőt. - A szám mozdul, ő csendre int, de felesleges, egy hang se jön ki a torkomon. Csak tátogok, mint egy hal, amit kivettek az éltető vízből. - Tudom, hogyan érzel irántam, de megérdemled, hogy többet kapj, annál amit én adni tudok. Szemét vagyok, amiért esélyt se adok és sajnálom, de nem tudlak úgy szeretni ahogyan kellene.
A dohányzóasztalon heverő magazinokat néztem. Címek, heti témák, képek rajzolódnak ki előttem. Szép házak, Modern építészet, Hogyan díszítsd fel a lakásod, Első közös otthon... Menekülő utat keresek, de nincs. Szembe kell néznem azzal amit mond és a saját gondolataimmal, amik másodpercről másodpercre egyre kuszábbak. Miért nem vettem észre? Miért nem éreztem, hogy valami nincs rendbe? Hogy hagyhatta, hogy azt higgyem minden jó és szép? Miért nem szeret már?
- Van valaki más? - Bukik ki belőlem a kérdés azzal egy időbe, hogy megszületik a fejembe. A szám megremeg. Hallgat, gondolkodik, mérlegel, csak utána válaszol.
- Igen, és sajnálom. Én... - Elhallgattatom. Értek mindent, épp csak fel nem fogom. Nincs szükség rá, hogy tovább magyarázza. És arra sincs szükség, hogy ennél többet tudjak.
- Menj el, kérlek. - Sírom és Ő feláll. A szobába megy. Látom a könny fátylon át, ahogy a nehéz bőrönddel kisétál az életemből. Az ajtóban még visszafordul.
- Sajnálom, Nina. - Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, de talán elcsuklott a hangja. Ha így is történt Én ettől nem érzem magam jobban.
A zár kattan, én pedig zokogok. Zokogok, perceken, órákon át. Túlzokogom a telefonom csengését és túl a kaputelefonét. Senkire nem vagyok kíváncsi, de nem tehetem meg, hogy bezárkózok. Nem vagyok már tinédzser. Összeszedem magam. Letörlöm könnyeim, és kérdés nélkül nyomom meg a gombot, ami nyitja a lépcsőház ajtaját. Egyik pillanatban reménykedem, hogy Ő az, bár jól tudom, hogy nem jön. A másikban hálás vagyok a megérzésemnek, mert látni sem bírom.
A fürdőszobába megyek lemosom sminktől maszatos arcom, ami ettől csak még vörösebb lesz. Reménytelen. Bárki jön egy emberi roncs fog ajtót nyitni neki. Kopognak én pedig megpróbálkozom a lehetetlennel. Ajtót nyitok és mosolygok, de mikor meglátom Ethant öltönyben, meglazított nyakkendővel, kócos hajjal, űzött tekintettel, újra sírva fakadok. Nem szól semmit, nem kérdez, csak magához húz, átölel. Minden női méltóságom és tartásom eldobom, úgy zokogok ennek a férfinak a karjaiban akár egy kisgyerek.

Percekkel később a kanapén ülök. A térdeim felhúzva, egy papír zsebkendőt marcangolok, ami jól ábrázolja, hogyan marcangolja a fájdalom a szívemet. Ethan egy pohár vizet hoz. Hálás vagyok érte. Elveszem és akkor veszem csak észre mennyire remegek. Iszok pár kortyot és visszaadom.
- Jobb egy kicsit? - Kérdi. Bólogatok, de nem vagyok benne biztos. - Nem láttalak az átadón. Hívtalak, de fel sem vetted. Aggódtam érted és látom volt is miért. - Nem teszi fel hangosan a kérdést de így is válaszolok. Beszélnem kell.
- Szakított. - Suttogom. - Azt mondta, már nem szeret. - Most meg bírom állni sírás nélkül. Talán, mert kimondva se tűnik igazabbnak vagy érthetőbbnek, mint eddig. Kifakadok. - Mit csináltam rosszul? Hol rontottam el? Mit tudhat az a másik, amit én nem?
- Másik? - Elkerekedett szemekkel néz rám.
- Végig mellette álltam, támogattam, szerettem. Három év mindössze ennyit ért? Már nem szeretlek. Már nem szeretlek. - Ismételgetem. A csalódottság és a düh keserű keveréke beszél belőlem. Nagy levegőt veszek, hogy kicsit megnyugodjak, nem Ethanre kell zúdítanom a haragom Ő semmiről sem tehet. - Azt mondta van neki valaki más. Most komolyan csak ennyit érek? Még arra se vagyok méltó, hogy ezt közölje velem már az elején? - Kérdezem és megint sírni támad kedvem. A történtek földig rombolták az önbecsülésem.
- Nina. - Ethan olyan lágyan mondja a nevem, hogy egy kicsi egyből vissza is tér. - Ezt te sem gondolhatod komolyan. Ez nem téged minősít, hanem őt. Ezzel csak azt vallotta be, hogy nélküled nem tudta volna végigcsinálni ezt az egészet. - Összevonom a szemöldököm.
- Ezt csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam.
- Gondolod?
- Tudom. - Vágom rá.
- Rendben akkor mit szólsz ahhoz, ha azt mondom okos vagy, gyönyörű és erős.
- Hazudsz.
- Pedig tényleg így gondolom és te is tudod, hogy igazam van. - És feltettem a kérdést: igaza lenne? - Ne hagyd, hogy sárba tiporja azt, aki valójában vagy.
Csak az volt a baj, hogy nem egészen voltam tisztában azzal, hogy ki is vagyok. Három évig róla szólt az életem, vele éltem a mindennapjaim, megosztottam vele mindent és mellette voltam az aki vagyok és most, hogy elment, elvitte azt, aki vele voltam.
- És ha nem tudom ki vagyok? - Kérdezem. Elveszettnek érzem magam nem erősnek.
- Te nem vagy kevesebb. Nélküle is épp olyan értékes vagy. Ne becsüld le magad. - Rám mosolyog és talán ez, de lehet, hogy amit mond, az késztet mosolygásra. - Ez az Nina, ezt a mosolyt szeretném látni. - Rettentő sokat jelent, hogy itt van és próbál egyben tartani még mielőtt végleg szétesnék és azt akarom, hogy tudja.
- Köszönöm, hogy itt vagy, Ethan. Nagyon jó barát vagy. - Mondom mire mosolya ugyan megmarad, de halványabb lesz. Sajnál, és hogy ezt ne lássam átölelem.

- Szeretnéd ha maradnék? - Kérdezi már az ajtóban. Ingén a felső két gomb nincs begombolva és nyakkendője is a kezében van. Haja lehetetlenül kócos és arca fáradt. Rajta is látszik az én rettenetes estém.
- Nem, nem, jól leszek.
- Rendben, de reggel átjövök.
- Oké, csak ne túl korán. - Mindentudó pillantást vet rám.
- Ismersz. - Mosolyog. És így volt. A hónapok során megismertük egymás szokásait A nap nagy részét együtt töltöttük a munkaterületen, ha nem akartam volna is megtudok róla ezt-azt, de meg is akartam ismerni. Azt mondja többet tudok róla, mint bárki más és ezt el is hiszem neki. - Aludj is egy kicsit. - Mondja végül és elmegy.

***

Hajnalban sikerül csak elaludnom, mikor már az agyam is túl fáradt ahhoz, hogy tovább forgassa a gondolataimat. A kanapé nem túl kényelmes, de képtelen voltam befeküdni abba az ágyba, amit ennyi ideig megosztottam vele. Becsapva éreztem magam, elárulva. Nem tudtam, hogy bízhatnék ezek után egy idegenben, ha az, akivel megosztottam az életem, így átvert.

Pár óra forgolódás után felkelek, de nem igazán van kedvem még felöltözni sem. Leülök a reggelizőpulthoz és körbenézek. Szeretem ezt a lakást, de nyilvánvaló, hogy itt nem maradhatok. Még ha túl is lépek Kevinen, egyedül nem tudom fenntartani és egymagamnak nagy is. Így hamar megszületik az elhatározásom, miszerint költözöm.
- De hová?
Ahogy ez a kérdés kicsúszik a számon, kopognak. Kedvetlenül nyitok ajtót.
- Szia. Nem tudtam, hogy pizsoma partit tartasz. - Mondja és végignéz szerelésemen, ami inkább kényelmes, mint nőies, de nekem megfelel.
- Én pedig nem hittem, hogy tényleg átjössz. - Mondom, miközben beengedem és becsukom az ajtót.
- Mint látod itt vagyok és hoztam magunknak reggelit meg kávét, de így ahogy elnézlek jobb lett volna, ha jövök és egyszerűen visszarángatlak az élők közé. Borzalmasan festesz.
- Hát, kösz. - Nevetek.Nem tudok rá haragudni. Igaza van.
- De a pólódért plusz pont jár. - Bök a logóra, ami az ő építőipari vállalkozást reklámozza. Tekintetemmel követem a mozdulatot.
- Tudod a pólód határozottan jó megoldás, hogy átvészeljem az első álmatlan éjszakát, amit a seggfej exem okozott.
- Óó szóval már seggfej ex? - Kérdezi, miközben kipakolja az ételt én pedig tányért veszek elő. - Nekem nem kell azt játszanod, hogy túl vagy rajta. - Megállok egy pillanatra, persze, hogy nem kell, de;
- Így könnyebb. - Mondom és akaratlanul is egy mélyet sóhajtok.
Nagy nehezen megeszem amit hozott, de egyáltalán nem vagyok éhes, a kávét viszont gondolkodás nélkül öntöm magamba.
- És mihez fogsz kezdeni? - Kérdezi.
- Első lépésben költözöm. Hogy hova, azt még nem tudom, de minél előbb. Aztán keresek valami munkát és élem a szingli nők, hosszú, boldog életét. Néha felszedek majd valakit, eltöltök vele egy buja éjszakát és megkérem, hogy lépjen le mielőtt felébrednék. - Mondom el egyetlen elhatározásom bővített verzióját keserű jövőmre nézve.
Ethan úgy néz rám, mint akinek elment az esze.
- Aha. - Mondja végül és kiissza műanyag pohara teljes tartalmát. - Lesz egy vidéki munkám, elég hosszú távú. Azt szeretném ha eljönnél velem. - Táskájába kotor és elővesz egy holnapi dátummal megjelenő magazint. Látszik rajta, hogy már többször átforgatta. Kinyitja és elém tolja. Képeket látok az irodaépületről, amiket egy cikk foglal magában. Átfutom a szöveget és meglepődve látom, hogy a belső tervek mellett az én nevem szerepel. Egész idő alatt azon dolgoztam, hogy Kevin minden elismerést megkapjon. Arra pedig, hogy a munkámért én is kaphatok, még csak nem is gondoltam. - Dolgozz velem Nina. És ha már mindenáron alkalmi kapcsolatot szeretnél, jobban örülnék, ha velem bújnál ágyba idegenek helyett. - Kis híján félrenyelem az utolsó korty kávém.
- Te most csak viccelsz, ugye? - Kérdezem.
- Melyik részét találtad viccesnek? - Hangja komoly és őszinte kíváncsisággal várja válaszom. Jó kérdés, igazából egyiket sem, de utolsó mondata egy pillanatra olyan képeket vetít a fejembe, amikre nem vagyok felkészülve. Ethan nem az a férfi, akitől azt várnám el, hogy lelépjen még mielőtt felkel a nap. Ő ennél többet érdemel, és én túlságosan is kedvelem ahhoz, hogy ilyesmit tegyek vele.
- Öhm... Hát...
- Nem kell most válaszolnod, gondolkodhatsz rajta.
- Mi? - A kérdést szinte sikítom. - Te ezt tényleg komolyan gondolod? - Folytatom higgadtabban.
- Csak amennyire te komolyan gondolod.
Mit is gondolok komolyan? Azt, hogy elmegyek. Márpedig elmegyek, és akkor munka kell, de az, hogy szingliként tengődjek és alkalmi kapcsolatokban éljem ki magam idegen pasikkal, elborzaszt. Ethan újabb építkezése hónapokig elhúzódhat, addig biztosan lenne hol laknom. Az, hogy megkért, dolgozzak vele, nagyobb elismerés, minthogy látom a nevem az újságban. Az pedig, hogy vele bújjak ágyba időről időre, amikor épp csak kívánom? Nem lehet. Elvégre barátok vagyunk és ahogyan én nem gondoltam komolyan, hogy ismeretlenekkel szexelek, úgy ő sem ajánlotta fel magát nekem. Elmosolyodom.
- Szívesen dolgozom veled. Feltéve ha megígéred, hogy nem a munkásaiddal szállásolsz el. - Ő is mosolyog. Úgy tűnik elégedett, én pedig biztonságban érzem magam, mert tudom, hogy Ethan képes minden hülyeségemet már csírájában elfojtani.
- Ez ügyben, azt hiszem tudok intézkedni.

***

A hetek úgy múlnak el, hogy sokszor azt sem tudom felidézni melyik nap mit csináltam. Minden egyformán szürkének tűnik. Unalmas és magányos. Kevin aljas húzása kiábrándított, és bár fájt, könnyebb volt elengednem, mert mindezek után nem vártam vissza.
Ethan hoz színt az életembe. Ő a szürke esőfelhők közül előbukkanó nap, és ő a szivárvány, ami mosolyt csal az arcomra. Neki azonban rengeteg dolga van. Elő kell készítenie a következő projektet. És míg ő tárgyalásokra jár és engedélyek után futkos, én kiköltöztem Kevin házából és ezzel együtt az életéből is. Ideiglenesen minden holmimat egy külvárosi raktárba vitettem. Az albérletet felmondtam. Már csak arra várok hogy Ethan becsengessen és azt mondja, mehetünk.
Az eső már három napja esik, és ez rányomja bélyegét az amúgy is rossz hangulatomra. Érzem ahogy az eddig sikeresen elkerült depresszió lassan körém fonja karmait. Villámgyorsan és reménykedve szökkenek a kaputelefonhoz, mikor annak borzalmas hangja az engem körülvevő némaságba hasít.
- Ethan? - Kérdezem és nem tudom leplezni izgatottságom.
- Jó tudni, hogy valakinek hiányzom. - Nem látom, de tudom, hogy mosolyog. Kérés nélkül nyitom a kaput és a szélesre tárt ajtóban várok rá. Megdöbbenek mikor meglátom.
- Jézusom Ethan! Mikor aludtál utoljára? - Kérdezem miközben szemei alatt sötétedő karikákat és nyúzott arcát vizsgálom.
- Majd alszok a sírba.
- Vagy inkább most. Menj tusolj le. - Amint leteszi táskáit a fürdő felé terelem. - Főzek egy teát. Ettél ma már valamit?
- Nyugalom. Ez mind nagyon jól esik, örülök, hogy aggódsz értem, de amire szükségem van, az egy ölelés. - Felpislogok rá és rájövök, hogy nem csupán tőlem várja, hanem az én ölelésemre van szüksége. Karjaiba simulok. Ruhája nyirkos az esőtől, de én mégis melegséget érzek. Sokáig állunk így, és szinte fázom mikor elhúzódunk egymástól. Mégis arra kérem, hogy;
- Menj. - És ő eltűnik a fürdőbe.
Vizet teszek fel a teának és bögrét veszek elő. Pár perc múlva tele töltöm a gőzölgő folyadékkal és elgondolkodva mártogatom bele a gyümölcsös filtert. Ethan jár a fejembe és az ölelés, ami helyének valónak tűnt. De amit közben éreztem? Jól tudom, magányos vagyok és szeretetre vágyom. Ismerem magam. Képes vagyok könnyen és gyorsan olyan döntést hozni, amivel egyszerre csapom be magam és valaki mást. Könnyű összekeverni a kétségbeesett vágyódást egy társ után a szerelemmel és nem akarom, hogy az érzéseim Ethant csapják be.
- Szétázik filter. - Hangjára ijedten összerezzenek, annak ellenére, hogy az halk és kedves. Felnézek és azt kívánom bár ne tettem volna. Csak egy törölköző van a csípőjére tekerve. Teste izmos. Karja és hasa még ebből a távolságból is keménynek látszik, bőre pedig bársonyosan puhának. Dolgos kezét látva az ember nem gondolná, hogy a ruha valami egészen mást takar. A testem önkéntelenül válaszol a látványra. A kezem érintené, és ha lenne saját akarata, már előtte állnék.
- Szép tetoválás. - Mondom meglepően nyugodt hangon, pedig olyan veszélyesen szenvedélyes érzések kavarognak bennem, mint amilyet már nagyon régen nem éreztem. Vagy talán soha. Tekintetemmel igyekszem követni a mellkasától induló pikkelyes, sárkány szerű lény testének tekergését, ami a válla felett ugyan eltűnik, de készségesen megfordul, hogy tovább kövessem az útját. De az a látvány gyengít csak el igazán. Néma nyögés hagyja el a szám. Becsukom a szemem, de hiába, testének látványa a retinámba ég. Mikor újra kinyitom, már előttem áll. Illata orromba kúszik és azzal fenyeget, hogy függővé tesz. Hátralépnék, de egy bárszék utam állja és elvesztem az egyensúlyom. Létezik, hogy mindez velem történik?
- Óvatosan. - Mondja, miközben utánam kap és pimaszul igyekszik elrejteni mosolyát.
- Ó... Öhm... - Hebegek miközben igyekszem összeszedni magam. Elé tolom a teát. - Éhes vagy? - Kérdem.
- Mint a farkas. - Felnézek. Nem vagyok benne biztos, hogy ételre gondol, de még mielőtt a gondolat mélyebben gyökeret verne bennem meggyőzőm magam róla, hogy csak elhanyagolt testem és érzéseim játszanak velem. Ethan és én csak barátok vagyunk.
Szó nélkül állok neki megteríteni és a még gőzölgő ételből mindkét tányérra merek. Nem látom, de érzem, ahogy minden mozdulatomat követi. Elképzelem, ahogy hátulról átöleli a derekam és félresöpörve hajam a nyakam érzékeny bőrét csókolja. Magam előtt látom, ahogy testem az érintésre az övének feszül és tökéletesen simul hozzá. Behunyom a szemem és megrázom a fejem, mintha ez az egyszerű mozdulat kiröptetné a fejemből ezeket a valótlan képzelgéseket.
- Mire gondolsz? - Kérdezi. Ránk, mondom magamba.
- Szót se érdemel. - Hazudom és újra felé fordulok. Megkönnyebbülve és kicsit csalódottan veszem tudomásul, hogy melegítő nadrág és póló van rajta. Bár ismerjük egymást egy ideje, az ahogy most kinéz, szöges ellentéte annak az Ethannek, akivel nap mint nap találkozom. Tudatosul bennem, hogy most úgy látom őt, ahogy mindössze csak néhány ember láthatta eddigi élete során. Nem az elismert szakember, nem a határozott tárgyaló és nem is a dögös üzletember. Aki itt áll most előttem, az csak egyszerűen, Ethan. - Jól áll neked a hétköznapiság.
- Szóval a törölközőm nem tetszett? - És megint a lényeget fogta meg.
- Ezt nem mondtam. - Hadarom túl gyorsan hevesen tiltakozva, mire mindentudóan elmosolyodik.
- Én szívesen elnézegetnélek egy szál törölközőbe, vagy anélkül. - Őszintesége mellbe vág. A nyakam és arcom ég, a fülem szinte lángol és én zavarban vagyok. - Nem vagyunk már gyerekek. - Közli a nyilvánvalót. - Tetszel nekem Nina. Többet szeretnék belőled. Többet, mint amennyit most kaphatok. Többet a semminél. - A szívem őrült ritmusban dobol. Nem tudom elhinni, amit mond. Kábulatban vagyok és félek. Nem tőle, egyszerűen csak magamtól. Félek ha engednék az nem lenne több mint hamis vágy, hogy ne legyek egyedül. Érzem hogy közelebb lép hozzám. - Hallod, amit mondok Nina? Kellesz nekem. - Másodpercek alatt próbálom helyretenni az éréseim. A hosszú hallgatás végzetes lehet és én nem akarom Őt elveszíteni. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarom, hogy lemondjon rólam, akarom, hogy akarjon, de nekem is tudnom kell, éreznem, ugyanúgy kell akarnom Őt.
- Túl korai. - Suttogom csendesen. - Várj még egy kicsit, kérlek. - Könyörögve reszketek és félek. Kisétálhat az életemből és hogy ennek még lehetőségét se lássam lehajtom a fejem, de állam alá nyúl, azt szeretné, hogy ránézzek. Engedek a szelíd erőszaknak.
- Mondanám, hogy akár örökké várnék rád, de mindketten tudjuk, hogy az nem létezik. Tudok várni, csak mond meg meddig. - Meddig? Vajon egy időpontot vár tőlem? Egy pontos dátumot? Vagy megközelítőleg egy napot? Esetleg hetekbe, hónapokba kéri? Tanácstalan vagyok. Már válaszolnám, hogy nem tudom, hogy erre képtelenség válaszolni, de előtte a szemébe nézek és érzem, hogy elveszek a mélységbe. Elveszek Ethanbe. A kapcsolatunk alapja szilárd. Barátságunk nem kényszerű érdekkapcsolat. Mi döntöttünk úgy, hogy megismerjük egymás igazi valóját, miért ne ismerhetném meg azt a másik oldalát? Amit csak nő ismerhet, nem pedig egy barát.
- Nem akarom, hogy csak egy fellángolás legyél. Egy menekülési pont a kétségbeesett magányból.
- Így érzel? - Kérdezi. Eltűnődöm, vajon tényleg így érzek? Kevin nem hagyott mást hátra csak a hazugságot, csalódást, bizalmatlanságot és a kiábrándulást. A kiábrándulást, belőle, a szerelemből, a férfiakból. De Ethant nem tudom általánosítani.
- Nem. - Hangom halk, de határozott. - Mikor veled vagyok nem érzem a magányt. - És ez volt az igazság.
- Nina, kérlek, engedd, hogy szeresselek. - Teste már annyira közel van az enyémhez, hogy érzem a melegét, ami hívogat. Csak arra vágyom, hogy felmelegítse fagyos lelkem és minden más gondolat a semmibe veszik a kételyekkel együtt. Kételyek, amik kérdéssel végződnek. Vajon helyénvaló lenne Ethannel lennem? Helyén való másfél hónap után új kapcsolatba kezdenem? Van egyáltalán szakítás utáni szabályzat? És a szív tán foglalkozik ezzel? A válasz, azt hiszem nem. Ha szeretni akar, akkor szeretni fog. És az én szívem szeretni akarta Ethant. - Csak had szeresselek. - Suttogja és még közelebb jön hozzám. Megdöbbent az erő, ami felé vonz, de hagyom, hogy a testem mozduljon felé. Mióta ismerem egyszer sem néztem rá úgy, ahogy egy nő néz egy férfira. Valaki mást láttam, vagy valaki mást kellett látnom, mert nem vehettem észre az igazi valóját. Most viszont tisztán láthatom, amit látnom kell és érezhetem, ami ahhoz kell, hogy úgy szerethessem, ahogy Ő akar engem. Újra a szemébe nézek és látom megcsillanni benn a reményt. Nem szükséges válaszolnom, mert már tudja hogyan döntöttem. Boldog mosolyát látni olyan pillanat, amiről tudom, hogy soha nem akarom elfelejteni...

 ***

Azzal az öleléssel kezdődött és azzal a kéréssel folytatódott, aminek engedtem, annak ellenére, hogy féltem. Ethan nem rontott ajtóstól a házba, amiért hálás voltam. Hagytuk hogy a dolgok maguktól történjenek. Minden nap éreztette velem szerelmét, amiről nem is tudtam, hogy létezik, abba pedig bele se mertem gondolni mióta. A hetek múlásával úgy ért fel szerelmem az övéhez, hogy észre sem vettem. Már csak arra eszméltem, hogy kimondom: Szeretlek, ő pedig boldog. Talán boldogabb, mint valaha.
Bár a napjainkat munkával töltöttük, emberek között, mégis éreztem azt a nyugalmat, amit szerettem volna. Amit ő adott meg nekem, sok olyan dolog mellett, amire már régóta vágytam és olyat is, amiről nem gondoltam, hogy szükségem van rá.
Az építkezés, mint máskor, hónapokig tartott, de Ethan képes volt felépíteni úgy a kivitelezés folyamatát, hogy ne érezzük a végét erőltetettnek és ne kelljen versenyt futni az idővel. Ez pedig kevesebb hibalehetőséggel járt. Nekem pedig teljesen szabad kezet adott. Ebből fakadt az első komoly veszekedésünk. Mikor heves vitánk kellős közepén rádöbbentünk mit is csinálunk abbahagytuk és némán bámultuk egymást. A kapcsolatunk akkor eljutott egy magasabb szintre és már szavak nélkül is megértettem, amit mondani akart, hogy megbízik bennem és ha elrontok valamit, amit egyébként kizártnak tart, akkor sem fogja a fejemet venni, mert nem a főnököm. Együtt mindent megoldhatunk. Sokkal jobban bízott bennem, mint én saját magamban és felhívta a figyelmem az értékeimre, azokra amiket a múltban mások érdekében elfojtottam. Ő nem kihasználta hanem igényelte a tudásom és ez visszaadta az önbizalmam.
Ethan minden szempontból tökéletes volt. Nem tévedtem mikor azt mondtam, hogy Ő egy álom pasi, aki végül az én álmaimat váltja valóra...

***

- Nincs kedvem elmenni az átadóra. - Mondja, de tiltakozása ellenére a nyakkendőjét köti.
- Akkor ne menjünk. - Mondom, de én is lesimítom ruhám ami tökéletesen simul a testemre. Keze mozdulatlanná válik a levegőbe és tekintetünk a tükörbe találkozik. Sötétbarna szeme titkot rejt és teli van ki nem mondott ígérettel.
- Nem vágysz a személyes elismerésre? - Kérdezi és visszatér a szatén anyag csomózásához.
- Már megkaptam. - Emlékeztetem és mosolygok. Tőle kaptam és nekem az a legnagyobb elismerés.
- Ez esetben kihagyhatjuk azt a flancos partit.
- Megtehetjük? - Kérdezem reménykedve. A helyére igazítja nyakkendőjét és szembe fordul velem.
- Bármit megtehetünk, - szavai vágyat ébresztenek bennem, - de kár lenne ezért a ruháért. - Meg se próbálom titkolni csalódottságom, amin jóízűen nevet. Magamban én is, mégis tettetett sértettséggel nézek rá. - Kívánlak, Nina. Mindig. Ebben a pillanatban is, de szeretnélek elvinni vacsorázni. - Hangja engesztelő és nagyon szeretné. Én pedig nem vagyok képes nemet mondani. Elmosolyodom, ami nála felér egy igennel.

***

Ethan egész úton csendes és hullámokban jön felém a belőle áradó feszültség. Mikor rákérdezek azt mondja minden rendben. Tudom, hogy nem igaz, de nem erőltetem. Mire az étteremhez érünk már nem érzem. A magabiztos és határozott férfi visszatér és udvariasan karját nyújtva bekísér a kicsi, de elegáns étterembe. A ruhámmal egyáltalán nem lógok ki a sorból. Egy asztalhoz kísérnek minket, ami az ablak mellett áll. Az idejét sem tudom mikor voltam utoljára ilyen nívós helyen. Kicsit kétkedve veszem át az étlapot, de úgy tűnik feleslegesen aggódom, van kedvemre való étel a rengeteg különlegesség között. Miután leadjuk a rendelést a legkülönfélébb témákat hozza fel. Úgy tűnik mintha egy bizonyos témát akarna kerülni, de hiába gondolkozom elképzelni sem tudom mit kerül ilyen gondosan. A vacsora végeztével nem bírom tovább.
- Oké. Elárulod végre mit nem mondasz el?
- Csak egy pillanat. - Tessék? Még csak nem is ellenkezik? Elnéz mellettem és bólint. Kíváncsi vagyok kinek biccentett, de félek, hogy lemaradok egy aprócska árulkodó jelről.
- Mire készülsz? - Kérdezem, de mielőtt választ kapnék egy fehér ruhába öltözött, szőke hajú kislány lépked oda hozzám. Kezében egy kis csokor, aminek a közepén egy masnival díszített doboz csücsül. Egyértelműen felém nyújtja én pedig megnémulva veszem el. Még mielőtt megtalálnám a hangom, hogy megköszönjem visszafut egy házaspárhoz, feltehetőleg a szüleihez, akik mosolyogva biccentenek felém. Visszamosolygok pedig semmit nem értek. A kérdés megfogalmazódik bennem, de nem teszem fel Ethannek. A csokron lévő kis doboz elvonja a figyelmem. Egy pillantást mégis megengedek magamnak. Várakozón néz rám.
- Mi ez? - Kérdezem izgatottan. - Ajándék, amiért jól végeztem a munkám? -  Találgatok és hangom incselkedő.
- Nem, ezt azért kapod, mert vagy nekem és mert szeretlek.
Őt figyelem mikor felnyitom a dobozt, mosolyogva nézek bele, de amint meglátom mi lapul benne, rögtön átveszi helyét az őszinte döbbenet.
- Ó... Én... Te... Vagyis... Ez, gyönyörű. - Nyögöm ki miközben megbabonázva nézem a csillogó drágakővel díszített gyűrűt. Félek Ethanre nézni, de összeszedem minden bátorságom és megteszem. Ugyanazt a feszültséget érzem rajt amit az ide vezető úton is. Feláll és én követem a pillantásommal. Mellém sétál kiveszi az ékszert a dobozából és féltérdre ereszkedik. Rögtön tudom mire készül.
- Nina, drága Nina. Te jelented nekem a mindent, nélküled semmi vagyok. Szeretném, hogy hosszú és boldog életet éljünk együtt, egymás mellett. Kérlek, Nina, légy a feleségem. - Mondja. A szememből könny csorog és nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténik. Elmondhatatlanul boldog vagyok. Mindenki az én válaszom várja, de képtelen vagyok megszólalni. Az igen a számból, nem több mint suttogás és aligha hallhatta más rajtam kívül. Ethan karjaiba vetem magam és csókolom, hosszan, szenvedélyesen. Hallom a tapsot, ami nekünk szól, és érzem a mosolyát, amiről úgy hiszem örökre ott fog játszani ajkain. Ujjamra húzza a gyűrűt és csókot lehel oda ahol fém és bőr találkozik. Boldog vagyok. Hihetetlenül boldog.
Desszertet rendelünk és pezsgőt kapunk. Nem sietünk. A gyűrűt olyan érzés viselni mintha mindig hozzám tartozott volna. Mindössze annyi változik, hogy többször tekintek a gyűrűsujjam felé beszélgetésünk közben. Tudom, hogy nem zavarja, boldog, mert boldognak lát.
Az étterem szép lassan kiürül és mi is menni készülünk, de előtte Ethan elnézést kér és a mosdóba megy. A pincér kihozza a számlát, majd távozik. Kinézek az ablakon. Mint szikrázó kék égre egy kósza sötét felhő, úgy kúszik be látóterembe Kevin arca. Egyáltalán nem számítok rá, hogy itt találkozom vele. Újra. Ő is észrevesz és tudom, hogy be fog jönni. A mosdó irányába nézek. Ethan csak erre várt. Felemeli az ujját és a telefonra mutat majd egy bűnbánó mosollyal elfordul, Kevin pedig odaér az asztalhoz.
- Helló, Nina. - Köszön és puszit ad az arcomra. Megcsap az alkohol és dohány tömény keveréke, ami belőle árad. Még mielőtt bármit mondhatnék leül velem szembe. - Nem hittem, hogy itt fogunk összefutni, de nagyon örülök neki. Egyedül vagy.
- Nem. - Felelem.
- Persze, hogy nem. - Mondja és körülnéz. Megváltozott arckifejezéséből tudom, hogy megtalálta Ethant. Ellenségesen méregeti és nem értem a gyűlöletet a haragot, ami fellobban benne. Erővel szakítja el alakjáról a tekintetét, hogy újra engem nézzen.
- És? Megdugott már? - Úgy megdöbbenek, hogy abban sem vagyok biztos jól hallottam-e a kérdést.
- Tessék?
- Óó, nagyon durva voltam? - Kapja a szája elé a kezét, hangja teli van cinizmussal. - Szebben kérdezem, együtt vagytok? - Nem értem számonkérését, elvégre Ő hagyott el valaki másért. Vagy az lehet a baja, hogy nem utána sírok még mindig. A gondolat feldühít.
- Ha már ennyire tudni akarod ma kérte meg a kezem és igent mondtam. - Nevetni kezd és zavar, hogy nem tudom min mulat.
- Ennyire összemelegedtetek? Komolyan? - Kérdi és arca már nem mulat. Közelebb hajol az asztal felett. - Tudod egyáltalán kihez mész hozzá? - Kérdi. - Elmesélte a mocskos kis titkát? - Értetlenül bámulok rá és a kérdésre helyettem válaszol. - Hát persze, hogy nem, de én most elmondom neked, hogy lásd mennyire rendes vagyok. - Fel akarok állni, el akarok menni, nem akarom hallani, de a lábam nem mozdul. - Az a helyzet, hogy Ethan megvett téged. Nem vagy más csak egy felvásárolt befektetés kicsikém. - Nem mond többet. Elégedettnek tűnik. Arcomra kiül a döbbenet és eléri a célját, kételyt ébreszt bennem.
- Nem tenne ilyet. - Kapaszkodom megmaradt bizalmamban.
- Nem? Kérdezzük meg talán tőle. - Önelégülten mosolyog, Ethan mellettem áll és Kevinre mered. Az arcáról semmit nem tudok leolvasni. - Tehát Ethen, meséld el a menyasszonyodnak, hogyan tettél szert rá.
- Fogd be Kevin. - Mordul rá.
- Ugye nem igaz? Amit mond. Ugye nem? - Kérdem. Felém fordul nem néz a szemembe, a torkom összeszorul a szememet könnyek mardossák, és életem egyik legszebb napja maga lesz a pokol. Felállok, el akarok menni.
- Engedj el. - Mondom. Hangom, remegése ellenére tiszta.
- Nina, kérlek... - Tekintete elkínzott, én is az vagyok. Fulladozok. Levegőre van szükségem.
- Mire? Mire kérsz? - Kérdem, de nem válaszol. - Engedj. - Ismétlem, és bár még mindig nem mozdul, könnyedén elsiklok mellette.
Taxiért intek, de egy sem áll meg. Ethan utolér. Teret hagy nekem és két lépéssel előttem áll meg. Tartása görnyedt. Sehol nem látom az erőt és a magabiztosságot, ami sugárzott belőle.
- Kérlek, Nina... - Hangja olyan halk, türelmes, mintha egy megvadult állattal beszélne. - Hallgass meg. Had magyarázzam el.
- Mit akarsz azon szépíteni, hogy megvásároltál? - Csattanok fel és teljesen felé fordulok. Érzem, ahogy a harag hullámai rázzák testem. - Megvetted az érzéseimet a szerelmemet. - Fakadok ki és nem törődve azzal hol vagyok hagyom hogy a könnyek eláztassák arcom. Elfordulok, nem bírok úgy nézni boldogságom személyére, mint egy árulóra. Nem akarom, hogy ez igaz legyen. Hozzá akarok bújni, Azt akarom, hogy vigasztaljon, hogy simogasson, becézgessen. De hogy gyógyíthatná be a sebeket amiket Ő okozott?
- Nem. Nem így van. - Tiltakozik.
- Akkor hogyan? - Még mindig nem nézek rá. Az égen keresek menedéket, egy csillag után kutatok, amibe kapaszkodhatok, de a város túl fényes, hogy a végtelen feketeségen kívül mást is lássak.
- A szerelmed te adtad nekem. - Mondja csendesen. - Én csak reményt vettem.
Csak reményt, visszhangzik a fejembe. Ugyan min változtat ez? Hamisnak érzem a kapcsolatunkat. Őt, és magamat is. Dühös vagyok és csalódott. Mélységesen. Haragszom és gyűlölök. Gyűlölöm az érzést, gyűlölöm a helyzetet, hogy gyenge vagyok. Nincs erőm sarkon fordulni és elmenni. Úgy érzem ha most itt hagyom az örökre szól. A szívem nem enged. Meg akarom érteni, tudni akarom, hogy miért.
- Hogyan...? Hogy voltál...? - Keresem a szavakat. Kevinre gondolok és összerakom a képet. Vagy inkább lerántom a leplet a hazugságról, ami egyáltalán nem hasonlít a valóságra. Semmi sem volt az aminek gondoltam. Egy üzlet tárgya lettem. - Nem játszottál tisztességesen. - Mondom végül. Nem fejezi ki azt, amit valójában elakarok mondani, de helyénvalónak tartom, mert játéknak érzem magam egy tárgynak, amit könnyen lehet adni és venni.
- Igazad van Nina, nem voltam tisztességes és ezt sajnálom, de nem játszottam. Soha nem játszottam. - Tart egy kis szünetet. Látom fellángolni benne a tehetetlen dühöt. - A fenébe is, hogy lehettem volna tisztességes, mikor a nő akibe beleszerettem valaki másé volt? - A hajába túr. Az arcomat fürkészi. Csak egy kérdés jut eszembe. Az a bizonyos mióta. - A legelső pillanatba beléd estem. Egyszerűen nem tudtam betelni veled. Már akkor akartalak. Azt akartam, hogy rám nézz azokkal a gyönyörű szemeiddel és engem láss. Próbáltam a közeledbe kerülni, felhívni magamra a figyelmed. Azt akartam, hogy  lásd bennem a férfit, aki megőrül érted. De neked csak egy ember voltam a sok közül. Sokáig te voltál a reggeli első gondolatom és uraltad az álmaimat. Utáltam magam, amiért közétek akarok állni. Próbáltalak elfelejteni. Azt gondoltam, hogy az idő és a távolság segített, de csak a következő találkozásunkig. Még mindig ugyanúgy akartalak, ha nem jobban és ez dühített. Próbáltam nem tudomást venni rólad, de olyan voltál, mint aki reflektorfénybe sétál. Nem tudtam nem rád nézni. Messziről figyeltelek és olyankor hallottam és láttam olyat is, amit én akartam tőled. Pillantásokat, érintéseket, vallomásokat. Rájöttem, hogy sosem hagynád el Kevint, de fordítva már nem voltam ebben annyira biztos. - Rám néz. Figyelek minden szóra, ami elhagyja a száját. Nyomorultul érzem magam. Legszívesebben megkérdezném miért nem mondta el mit érez, de mindketten tudjuk, hogy nem számított volna. Én azt mondtam volna; sajnálom, de Kevin jelenti az életem, Ő pedig soha nem lett volna a barátom és később a szerelmem. Valahol belül értem miért tette, de tudni akarom a folytatást, ami valószínűleg fájni fog. - Felajánlottam neki ezt a munkát a teljes nyereséggel együtt, érted. És hogy tudd, nem csak önös érdekek vezéreltek. Téged is óvni akartalak. Kevin... Kevin nem érdemelt meg téged, de tudtam, hogy te szereted és neki egészen az átadóig lehetősége volt visszalépni. Választhatott volna téged és a kevesebb fizetséget, így egészen addig míg aznap egyedül jelent meg a fogadáson, nem tudtam, hogy dönt. - Megalázva érzem magam. Értéktelen kacatnak, amit tovább lehet adni egy kis pénzért és elismerésért. De ezzel szemben ott állt, hogy Ethan nem vett készpénznek.
- Elmondtad volna valaha? - Kérdezem.
- Valószínűleg nem. - Őszintesége letaglóz. - Őrültség ezt mondani, tudom, de nincs több hazugság. Tudtam, mennyire fájna az igazság és bár részem volt benne, nem akartam fájdalmat okozni neked. Persze számoltam az eshetőséggel, hogy Kevin egyszer elmondja és minden nap rettegtem, hogy ezért akár el is veszíthetlek. Nem hibáztatnálak, ha most azt mondanád soha többet nem akarsz látni. Megérteném, de neked is meg kell értened, hogy meg kellett próbálnom. Megvettem a szabadságod, de a döntés a tied volt. Az, hogy a barátodnak tekints és az is, hogy nekem add a szerelmed. Reményt akartam egy reménytelen tűnő szerelemhez. Esélyt adni neked, hogy úgy láss, ahogy most látsz. Esélyt nekem, hogy neked adhassam azt a szerelmet, amit évek óta csak neked tartogattam. Reményt annak a csodának ami köztünk van...
Egy lépéssel közelebb jön, mikor látja, hogy nem hátrálok még közelebb jön. A kezemért nyúl. Nem tiltakozok. Homlokát az enyémnek dönti.
- Ha most azt mondod menjek el, akkor elmegyek és nem foglak üldözni, de tudnod kell, hogy szeretlek. - Mondja. - Mond, hogy nem tudsz szeretni többé és ígérem nem látsz... - A veszteség érzése, ami szavai nyomán hasít belém, kétségbe ejt. Ahogy az is, hogy nem vagyok képes elküldeni őt. Azt akarom, hogy maradjon, hogy szeressen, hogy addig csókoljon míg a keserű érzés újra édes nem lesz. A szívem fájdalmasan dobban, újra és újra. Újabb könnycseppek gördülnek le az arcomon. Nem akarom elveszíteni. Arra van szükségem, hogy átöleljen. A vállam megrázkódik és mintha olvasna a gondolataimba magához szorít. Nem tudom elképzelni a folytatást nélküle. És végszóra, mintha lelke lenne a gyűrű az ujjamon súlyával emlékeztet egy boldog jövőre, egy ki nem mondott ígéretre. Belekapaszkodom.
- Nem akarom, hogy elmenj. - Suttogom a mellkasának.
- Megbocsájtasz nekem? - Kérdezi. Hátrahajtom a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Sokminden kavarog a sötét mélységbe. Megfogok néhány érzelmet. Vágyat, szerelmet, elhatározást, egy kis megkönnyebbülést és reményt, de egyvalamit hiába keresek, a mély sajnálatot. Van egy kevés, de az csak a titok terhére elég. Nem sajnálja azt, amit tett én pedig nem igen tudok haragudni. Úgy szeret ahogy senki és többet törődik velem mint eddig bárki. Egy bűne van, hogy belém szeretett és ezért nem haragudhatok hisz viszont szeretem és nem tudom elképzelni a folytatást nélküle. Nincs mit megbocsájtanom a végsőkig elment, egyetlen céllal, hogy engem boldoggá tegyen és én boldog vagyok vele. A gyűrű újra sújtatlanná válik ujjamon. Hozzám tartozik, és Én hozzá tartozom...

2013. május 22., szerda

Mi a kérdés?

De most komolyan... Vonatkoztassunk el attól, hogy ki melyik csapatban játszik és melyik ország válogatottja. Nézzük pusztán női szemmel. (Én nézem :P )
Ebben az esetben úgy hiszem, nincs is kérdés. :D

2013. május 18., szombat

kavargó gondolatok...

Fájt végignéznem a meccset. Még most sem igen hiszem el, amit láttam. Mind a játékosok, mind a szurkolók részéről. Én elhiszem, hogy nagy a nyomás, mindenki nyerni akar. De tudjátok mit? Nyerni könnyű. Veszíteni nehéz. És emelt fővel viselni a vereséget az igazán nagy feladat... És ha már itt tartunk, ennek a meccsnek nem volt győztese. Sportszerűségből, az egymással szembeni kölcsönös tiszteletből és mindabból, amit képviselnek, majdnem mindannyian leszerepeltek. Szerettem volna, hogy Figonak igaza legyen és a kupát Iker vegye át, mert ha valaki, akkor Ő megérdemli azok után, amit kiállt... De nem így történet... Ezért szívből kívánom, hogy a Real Madrid játékosai a szünet után újult erővel térjenek vissza. Mourinho emlékének még a gondolatától is mentes tiszta fejjel. Kívánom, hogy legyen elég erejük közösen felépíteni azt, ami nekem és rajtam kívül még több millió embernek jelenti a foci tiszta szeretetét... HALA MADRID!!!

2013. május 14., kedd

Mesut és az esernyő...


Ez még nekem is túl csajos, de le merném fogadni, hogy azért simogatja olyan büszkén a mellkasát, mert egy arra járó rajongó neki adta oda. A többiek meg had ázzanak! :D

2013. május 6., hétfő

csak egy barát....

Egy barát elvesztése mindig fájdalmas dolog. Történjen az bármikor, bármiért. Legyen annak oka egy rossz, szó, egy apró félreértés vagy csak a távolság, - ami igazából nem kellene, hogy a végét jelentse bárminek, főleg nem egy olyan ritka és értékes kapcsolatnak, amit úgy hívunk, barátság.
Ezért is rosszabb az utóbbi, mert azt hiszed hogy mindvégig a barátod volt, és te, a barátja voltál.
De csak egy ideig, mert évekkel később eljön az a pillanat, hogy rájössz, már minden darabokra hullott akkor, azzal az apró kitalált történettel, aminek soha nem volt valóság alapja.
És te, elhitted...
Hibás voltam? Talán. Talán nem álltam ki magunkért, azért ami kettőnk közt volt. De hogy tettem volna, mikor esélyt sem kaptam, hogy megértsem miért távolodtál el tőlem. Talán nem akartam szabadkozni valami miatt, amit nem követtem el. Talán nem akartam megmagyarázni, amit én se értettem. Vagy egyszerűen csak féltem és nem is akartam tudomást venni arról, hogy a barátságunknak vége.
És talán ezért is maradt meg bennem a tév' kép, hogy miután te is rájöttél, amit mondanak nem igaz, visszajöttél hozzám és újra a barátom lettél.
Csak most jöttem rá, hogy mindez csak a fejembe élt. Többé már nem voltál az, aki akartam, hogy legyél.
Hogy kinek köszönhetem ezt? Magamnak? Neked? Mindazoknak, akik nem álltak ki értünk, és támogatták a szóbeszédet, mert féltékenyek voltak és nem hittek egy fiú-lány barátságban?
Valójában nem számít. Már nem.
Vannak, akik könnyen felejtenek. Én megbocsájtok, de sohasem felejtek.
És szeretném, ha tudnád, sosem voltál több nekem, CSAK EGY BARÁT!