cím nélkül

Régen fájt már annyira egy könyv. Úgy két órája fejezhettem be és most kezdek érezni valamit a fojtogató fájdalmon kívül. Most érzem, hogy elbúcsúzhatok és egyáltalán felfoghatom azoknak a szereplőknek a halálát, akiket szerettem. Olvasás közben valahogy erre nincs idő.
Voltak dolgok, amikkel nem értettem egyet. És van olyan veszteség, amiért utálom az írónőt. De túl sok érzelmet kihozott belőlem ahhoz, hogy kritizáljam. Egyszerűen nem tehetem meg.
Mindig hiányolom a boldog végeknek kijáró tisztességes oldalmennyiséget, ami képes megnyugtatni a felkavart lelkű olvasót De ha eddig az oldalak számával volt bajom, akkor igazából szavam se lehet, mert itt csak sorok jutottak egy relatív boldogabb végnek.
Tudom, felfogom, érzem, hogy ennyi fájdalom és szenvedés után, mint amit a szereplők átéltek, nem lehet felépülni teljesen, soha. És nem sok minden marad amiben az ember kapaszkodhat. És ha van is, az olyan mint egy mankó, amit legszívesebben eldobnál, de nem teheted, mert anélkül képtelen vagy egy lépést is tenni. És végül megszereted, mert nem igazán van más választásod. Őszintén szereted ugyan, de félsz, hogy egy nap bárki elveheti tőled és soha többet nem leszel képes tenni egyetlen lépést sem...

„Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”,

- Igaz."