"Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle."
Sarah Dessen
A hétvégén a ballagó diákok mellett az anyáké volt a főszerep. Rengeteg virág cserélt gazdát két nap alatt. Szál, csokor, cserepes. Nem számított. Amerre néztem, csak a színes kavalkádot láttam mindenütt. Nem akarok most arról írni, hogy mennyire elüzletisedett a világ, mert ezt mindenki tudja. Haladunk a korral, és ha nem is akarunk beállni a sorba a társadalom, azt kívánja tőlünk, hogy tegyük meg, igazából nem is nagyon van más választásunk.
Eszembe jutott, hogy gyerekként május első vasárnapján a szikrázó napsütésbe vagy épp a szakadó esőbe rohantam ki az udvarra és másztam meg minden évben a két és fél méter magas bástyát, ami a szomszéd udvart választotta el a miénktől, hogy orgonát szedjek anyunak. Hatalmas csokorral a kezembe okozott gondolkodást, hogy is másszak le. Persze ez kisebb nagyobb hősiesen szerzett horzsolásokkal mindig sikerült és hát megérte. Megérte, mert láttam anyu szemébe az örömöt, hogy ezen a napon se felejtettem el. Mondjuk én nagy virág „tolvaj” hírében álltam. :) Vagy arra, hogy óvodásként vagy kisiskolásként egy műsor keretein belül adtuk át a saját kezűleg készült ajándékokat. Azt hiszem ő talán ezeknek örült a legjobban. Most már én is úgy veszem a neki szánt ajándékot, bár bevallom őszintén, hogy az orgona nem maradhat el. Az anyukák mellett még a nagymamák is megérdemlik, hogy ezen a napon köszöntsük őket. Az enyém a részemről főleg, de sajnos ő már nincs velünk, az ő szemébe, már nem csillog öröm, de róla se feledkezem meg, ahogy az év több napján, úgy ezen is friss virágot viszek a sírjára anyukámmal karöltve, mert neki volt az anyukája és egy kicsit az enyém is. Sokat köszönhetek ennek a két embernek, mert ők neveltek fel. Azt mondják a lányok apásak. Nekem nem volt alkalmam annak lennem. Még mielőtt felfoghattam volna, hogy milyen egy család a szüleim elváltak és már vagy 19 éve is van, hogy nem láttam az apámat. Csak képről ismerem és hallomásból. Nem volt rám kíváncsi és a tesómra se, bár sose értettem miért. Mikor első osztályba mentem éreztem először azt, hogy az én családom más, hogy nekem nincs apukám, de sose éreztem a hiányát. Ami talán rossz lehet, de anyutól, a mamától és a többi a családtagtól kaptam annyi szeretetet és odafigyelést, hogy nem volt szükségem az övére. Igaz nem túl hosszú életem során nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért. Miért nem volt kíváncsi a saját gyerekére, mikor anyu szerint engem nagyon szeretett. Sose tudtam felfogni, még most se. És bár nem mondtam soha senkinek, ahogy múltak az évek egy kicsit mégis elkezdett hiányozni az apa az életemből. Mégse voltam soha elég bátor, hogy megkeressem és megkérdezzem, miért nem kellettem, hogy megpróbáljam tartani vele azt a kapcsolatot, amire ő nem volt képes. Talán a csalódástól féltem, attól, hogy évek multán nem megölel, hanem rám csapja az ajtót. Mindig az volt bennem, hogy ha eddig nem volt rám kíváncsi ezután se lesz és ezt a gondolatot, nem tudtam kiverni a fejemből. Sokan nem értenek meg ezért, de ők nem így éltek, ők ezt nem érthetik. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ha azt mondaná, menjek el, nem akar látni. Inkább tovább ringatom magam abban a hitben, hogy ez így volt jó, ennek így kellett lenni.
Sokat gondoltam arra milyen lett volna az életem, ha a családom együtt marad. Ha nem hullik szét, de persze ezen felesleg is agyalni, mert az idő nem halad visszafelé csak előre és a múlt olyan marad amilyen…
És habár csonka családom volt sose éreztem annak. A sors vagy az élet, ahogy tetszik elvette tőlem az apámat, de olyan családba nőttem fel ahol szerettek és törődtek velem, figyeltek rám és megtanítottak arra, hogy éljek tisztességesen. Soha nem fogom tudni meghálálni, hogy úgy neveltek fel, hogy soha nem éreztem hiányát annak az apai szeretetnek, amit igazán sose tapasztalhattam meg, de szerintem, ha az ember rossz helyen van olyanra is vágyik amiről nem tudja milyen. Igaz néha hiányzott és gyakran álmodoztam egy olyan életről ahol van apám, de mindennek ellenére úgy érzem teljes életet éltem a szeretteimmel! És ezt sose tudom kellő képpen megköszönni nekik...
Eszembe jutott, hogy gyerekként május első vasárnapján a szikrázó napsütésbe vagy épp a szakadó esőbe rohantam ki az udvarra és másztam meg minden évben a két és fél méter magas bástyát, ami a szomszéd udvart választotta el a miénktől, hogy orgonát szedjek anyunak. Hatalmas csokorral a kezembe okozott gondolkodást, hogy is másszak le. Persze ez kisebb nagyobb hősiesen szerzett horzsolásokkal mindig sikerült és hát megérte. Megérte, mert láttam anyu szemébe az örömöt, hogy ezen a napon se felejtettem el. Mondjuk én nagy virág „tolvaj” hírében álltam. :) Vagy arra, hogy óvodásként vagy kisiskolásként egy műsor keretein belül adtuk át a saját kezűleg készült ajándékokat. Azt hiszem ő talán ezeknek örült a legjobban. Most már én is úgy veszem a neki szánt ajándékot, bár bevallom őszintén, hogy az orgona nem maradhat el. Az anyukák mellett még a nagymamák is megérdemlik, hogy ezen a napon köszöntsük őket. Az enyém a részemről főleg, de sajnos ő már nincs velünk, az ő szemébe, már nem csillog öröm, de róla se feledkezem meg, ahogy az év több napján, úgy ezen is friss virágot viszek a sírjára anyukámmal karöltve, mert neki volt az anyukája és egy kicsit az enyém is. Sokat köszönhetek ennek a két embernek, mert ők neveltek fel. Azt mondják a lányok apásak. Nekem nem volt alkalmam annak lennem. Még mielőtt felfoghattam volna, hogy milyen egy család a szüleim elváltak és már vagy 19 éve is van, hogy nem láttam az apámat. Csak képről ismerem és hallomásból. Nem volt rám kíváncsi és a tesómra se, bár sose értettem miért. Mikor első osztályba mentem éreztem először azt, hogy az én családom más, hogy nekem nincs apukám, de sose éreztem a hiányát. Ami talán rossz lehet, de anyutól, a mamától és a többi a családtagtól kaptam annyi szeretetet és odafigyelést, hogy nem volt szükségem az övére. Igaz nem túl hosszú életem során nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért. Miért nem volt kíváncsi a saját gyerekére, mikor anyu szerint engem nagyon szeretett. Sose tudtam felfogni, még most se. És bár nem mondtam soha senkinek, ahogy múltak az évek egy kicsit mégis elkezdett hiányozni az apa az életemből. Mégse voltam soha elég bátor, hogy megkeressem és megkérdezzem, miért nem kellettem, hogy megpróbáljam tartani vele azt a kapcsolatot, amire ő nem volt képes. Talán a csalódástól féltem, attól, hogy évek multán nem megölel, hanem rám csapja az ajtót. Mindig az volt bennem, hogy ha eddig nem volt rám kíváncsi ezután se lesz és ezt a gondolatot, nem tudtam kiverni a fejemből. Sokan nem értenek meg ezért, de ők nem így éltek, ők ezt nem érthetik. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ha azt mondaná, menjek el, nem akar látni. Inkább tovább ringatom magam abban a hitben, hogy ez így volt jó, ennek így kellett lenni.
Sokat gondoltam arra milyen lett volna az életem, ha a családom együtt marad. Ha nem hullik szét, de persze ezen felesleg is agyalni, mert az idő nem halad visszafelé csak előre és a múlt olyan marad amilyen…
És habár csonka családom volt sose éreztem annak. A sors vagy az élet, ahogy tetszik elvette tőlem az apámat, de olyan családba nőttem fel ahol szerettek és törődtek velem, figyeltek rám és megtanítottak arra, hogy éljek tisztességesen. Soha nem fogom tudni meghálálni, hogy úgy neveltek fel, hogy soha nem éreztem hiányát annak az apai szeretetnek, amit igazán sose tapasztalhattam meg, de szerintem, ha az ember rossz helyen van olyanra is vágyik amiről nem tudja milyen. Igaz néha hiányzott és gyakran álmodoztam egy olyan életről ahol van apám, de mindennek ellenére úgy érzem teljes életet éltem a szeretteimmel! És ezt sose tudom kellő képpen megköszönni nekik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése